Ő, a Gyáva

OKé, most már elkezdem. Sok mindenbe belekezdtem, de a legelején mindig félbehagytam. Hiszem hogy szükség van a gyors döntés hozatalra és e szerint ne is vonjuk egyből vissza a döntéseinket. Úgy érzem, hogy a gyáva ember változtatja gyorsan egyfolytában a döntéseit. Ha neki kezd valaminek, gyorsan az arcába csapódnak az aggályok, vagy eszébe jut hogy ennek következményei lesznek, ezért megáll és visszalép. Megáll ugyanúgy, ahogy benne az élet is. Minek kezd el valamit, ha nem visszi véghez? Miért viseli olyan borzasztóan hogy haladjon előre, miért fél ettől? Nézzen rá egy fára és kérdezze meg "mi késztet téged, hogy növekedsz, haladsz a magad módján a Nap felé?". Akár mennyit gondolkodjék ezen, csak eszébe jutna, hogy a válasz az élet. Növekszik, hogy éljen.
Ő, a gyáva ember létezik, de még sem él. Nem tudja elfogadni, hogy az élet a fájdalmakra épül. Fél a fájdalomtól, amit el akar kerülni bármi áron. Ha el is kezd valamit, abbahagyja, hiszen annak az útnak a megtartása együtt jár a fájdalommal. Ő, pedig tart a fájdalomtól, fél tőle, hiszen gyáva.
Gyávasága ellenére nagyon sokszor álmodozik. Olyan alakokba önti magát képzeletében, amikre büszkén felnézhet. Ő nagyon is mer álmokat alkotni, óriásiakat. Az álmok nem nagy dolgok, hiányzik onnan a fájdalom. E nélkül a képzelete egy erődnek hat, ami kényelmesen magaslik az élet zűrzavarának tüskéi fölé. Sajnos ez nincs így, csapdába esik, mert akár akarja, akár nem, létezőként kapcsolatban áll az élettel. A tüskék elérik, körbefonják a testét és nem engedik, lassan, lassan elkezdik szorítani. A gyáva ember ezt tűri, nem mer megmozdulni, mert ha mozogna a tüskék még mélyebbre fúródnának. Csupán áll mozdulatlanul és nézi képzeleteit, melyek némi időre elterelik a a fájdalomról a figyelmét. Némi időre.

Személyemnek.